Buddhizmus

A buddhizmust a történelmi buddhaként ismert Gótama Sziddhártától(Gautama Sziddharta)eredeztetik,aki i.e.563-483 között élt. Maga a buddha szó jelentése:felébredett,megvilágosodott,olyan lény,aki megszabadult az anyagi világ kötöttségeitől,és megvalósította a tökéletes,zavaradottságtól és szennyeződésektől mentes tudattosság állapotát. Sziddhárta csodás körülmények között született Indiában és egy uralkodó család fiatal hercegeként nevelkedett. Azonban megrázó élményt jelentett számára huszonkilenc éves kora körül az a felismerés,hogy a betegség,az öregség és a halál(vagyis a szenvedés)minden érző lény osztályrésze. E felismerést követően elhagyta családját,lemondott a gazdagságról,és a megvilágosodás keresése érdekében remetének állt. 35 évesen egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra,hogy a szenvedés(azaz a lét alapvetően nem kielégitő volta)a tudatlanságból(nem az intellektuális szegénység,hanem a szellemi vakság értelmében)fakad,a szenvedés oka a mohó vágy(vagy létszomj),mely a tudatlanságból fakad:a szenvedéstől való megszabadulás,ha megszüntetjük az okát:ennek módszere pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Az aki legyőzte a tudatlanságot,képes megszabadulni a létszomjtól,így eléri a Nirvanát(a nirvana jelentése ellobbanás,a szenvedés gyökérokai lobbannak el.) Buddha nem isten,hanem ember,aki legyőzött önmagában minden szenvedélyt,szellemi tökéletessége következtében hatalmas erők bontakozhattak ki benne,és erre a tudásra saját erejáből tett szert,nem más tanitómesterek,vagy szent iratok tanulmányozásának a segítségével.

~

A buddha lényege az,hogy az ember fejlődése és tudása ÖNMAGÁN MÚLIK.

Tehát ez nem igényel tanítomestert sem.A megvilágosodás is önnön erőből érhető el,bár ez nem jelenti azt,hogy ez egyedül elérhető.Buddha azt mondja,hogy szükség van a külső útmutatásokra,finom terelő történésekre. Buddha nagyon sokat kísérletezett élete során,hogy rájöjjön,mi az,amit keres.Égető vágy hajtotta,így sokszor szélsőségekben is kereste útját;például aszkéta életet élt. Korabeli ábrázolások alapján tudhatjuk,hogy ekkor csontsoványra fogyott;így(is)sanyargatta magát.

Miközben ilyen állapotban meditált,a közeli folyón egy tutaj úszott el,amin egy zenész éppen egy vak fiúcskát tanított a húros hangszeren játszani és azt hallotta meg;

"Ne feszítsd túl a húrt,mert elszakad.

De ne is hagyd túl lazán,mert nem tudsz rajta játszani." Ilyen-és ehhez hasonló-inspirációk segítettek Siddhartának hogy rájöjjön; Mindig mindenbe a középutat kell keresni.

A Buddhizmus: kialakulás, tanítás, történet

Az Észak-Indiából származó, Dél- és Kelet-Ázsia számos vidékén elterjedt buddhizmus világvallás, egyike a legelterjedtebb, korokat és kultúrákat meghatározó vallási rendszereknek. Jelentőségét növeli, hogy a vallástörténészek többsége ebben a hitben látja a sajátos 'keleti' szemlélet legkidolgozottabb változatát, amely alapvetően tér el a Nyugat nagy vallási rendszereinek gondolkodásmódjától. Paradox módon egykori szülőföldjén, Indiában a Hindosztáni félszigeten ma alig találjuk meg a vallás híveit, miközben a 'Megvilágosodott' hite az elmúlt évezredekben Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsia hatalmas térségeit hódította meg. A vallási statisztikák készítői is zavarban vannak, amikor a buddhizmus követőinek számát kell megbecsülniük; Tibet, Mongólia, és a délkelet-ázsiai országok lakóinak többsége egyértelműen Buddha tanításának követője, ám Kínában vagy Japánban a buddhizmus helyi vallásokkal él szinkretizmusban, az egyes vallások közötti határok pedig szinte megállapíthatatlanok. Bizonytalan becslések szerint a szűkebb értelemben vett buddhisták száma földünkön 300 millió, a buddhizmus által is áthatott vallási rendszerek követőinek száma viszont lagalább ennek a háromszorosa.

Maga a buddha kifejezés a középind páli nyelvben annyit jelent, mint 'felébredt'; olyan személy, aki a létezés lényegéről és értelméről való tudását nem isteni kinyilatkoztatás, tanulás révén, hanem saját meditáló szelleme erejével szerezte. Már ebből az etimológiából is következik, hogy a buddhizmus nem pusztán vallás, hanem sajátos ismeretelmélet, filozófia, etika és életmodell, az emberi önazonossághoz és üdvösséghez vezető út birtokbavételének sajátos technikája, az önmagát szellemi értelemben felülmúlni képes ember alkotása, az ember intellektuális képessége a lét titkainak elsajátítására. Önmagában ez a rendszer 'ateizmus', Isten nélküli vallás is lehetne. Eredetileg a buddhizmus - mint filozófia és gondolkodástechnika - képesség az emberlét múlandó dimenzióinak kikapcsolására, függetlenül attól, hogy ezt a rendkívüli képességet milyen kultúrába, vallási hagyományba, emberi állapotba helyezzük. Buddha tanítása tehát - mint etika és metafizika - azáltal válik vallássá, hogy gondolati rendszerét valamely adott vallási rendszer, mitológiai világkép, rituális környezet dimenziójába helyezzük. Lényege szerint azonban a buddhizmus ősi, eredeti tartalma ezeken az alkalmi meghatározottságokon túl és kívül marad.

A buddhizmus tehát Indiában, a brammánizmus fejlődésének klasszikus periódusában született, társadalom- és valláskritikaként, negatív megváltástanként igyekezve átformálni és bírálni a világ monotón körforgását, az emberi újjászületések fatális kikerülhetetlenségét, a társadalmi-emberi egyenlőtlenségek kikerülhetetlenségét hirdető hindu papi vallásosságot. Az új vallás alapítója, a később legendás bölccsé, félistenné, istenné magasztosult Buddha történeti személy volt. Gautama Szidhartha hercegként látta meg a napvilágot Kr. e. 560 körül Kapilavasztuban, Észak-India egyik árja királyságának fővárosában, amely a sákják harcos nemzetségének otthona volt. Apja, Suddhódana király patriarchális törzsi fejedelemként székvárosából igazgatta országát, amely egyike volt Észak-India államocskáinak. Az ifjú Szidhartha herceg élete első évtizedeit az apai udvarban, a trón várományosaként élte le. A későbbi, mítoszteremtő képzelet már ezeket a korai esztendőket is kiszínezte: anyja, Májá királyné csodás módon, álmában fehér elefánttól foganva esett teherbe. Rendkívüli volt a terhesség és a szülés is, amelyet az anya csak napokkal élt túl, hiszen a Buddha világrahozatalával rendeltetését betöltötte. A szülést magát égi fényjelenségek kísérték, a gyermek leendő nagyságáról bölcsek jövendöltek, a még serdületlen ifjú pedig rövidesen már egész környezetét megdöbbentette rendkívüli tudásával. A királyfi pompában és kényelemben nőtt fel és trónörököshöz méltó nevelést kapott, amelyből nem hiányzott a könnyelműség, az evilági élvezetek habzsolása sem. Fiatalon nősült, élete gondtalan mulatozásban telt, cimboráktól és háreme asszonyaitól körülvéve.

Életének nagy fordulata önfeledt férjként és ifjú apaként, 29 éves korában érte. Négy egymást követő kikocsizása alkalmával egy isten jelent meg előtte, mindig más és más alakban. Először aggastyán, másodszor beteg ember, harmadszor halott, negyedszer aszkéta volt. A négy találkozás a herceget rádöbbentette a világ mulandóságának és értelmetlenségének, saját élete kilátástalanságának a tényére, arra, hogy a létezés értelmét egészen más irányban kell keresnie, mint azt korábban tette. Az utolsó találkozás utáni éjszakán döntött úgy, hogy radikálisan szakít korábbi életével. Búcsú nélkül távozott övéi köréből, hogy a már megsejtett igazság szellemében folytassa életét. Vándorlásba kezdett és beállt a remeteéletet folytató aszkéták sorába. Először neves mesterekhez csatlakozott, ám azok életmódja és tanítása nem elégítette ki. Ekkor teljes magányba vonult és hét esztendőn át próbálta megtalálni a meditáció legtökéletesebb módját. Végül egy éjszaka, egy fügefa tövében ülve rátalált arra, amit keresett: elérte a megvilágosodás állapotát, buddhává lett. Belső látásában képessé vált saját korábbi létezéseinek felismerésére, a másban és másban ujra megtestesülő lét tudására, és felfedezte, hogy az igazi megváltás az ujjászületések szakadatlan sorából való kilépés. Ez az állapot nem más, mint az érzéki gyönyörök és vágyak, a tudatlanság, a létezés élvezetének kioltása a lélekben: a nemlét, a személyiség megbékét és végérvényes kialvása, a semmi.

E döntő felismerés birtokában, elhárítva magától Mára, a Gonosz, a vágy és az élniakarás csábítását, Buddha ekkor tanítványok után nézett. Öt aszkétát választott társául, majd Benáresz mellett, egy szent ligetben tanítani kezdett. A hagyomány szerint ekkor mondta el azokat a híres 'benáreszi prédikációkat', amelyek a buddhizmus elveinek első körvonalazását jelentik. Ekkor kifejtett véleménye szerint az, amit mi, emberek keresünk, az az üdvösség, az üdvösség pedig nem más, mint a kilépés a létezés és a létezni akarás szakadatlan körforgásából. Az ide, a boldogságra és a nyugalomra vezető út nem az állandó tenniakarás és a gyönyörök, az élvezetek hajszolása, de nem is a végletes testi önsanyargatás, hanem egy olyan szellemi összpontosítás, amelynek célja a világról való fokozatos lemondás. Első lépésként a szenvedéstől, a rossztól kell megszabadulni, annak oka viszont a mohó életvágy: ha ezt sikerül kioltanunk magunkban, akkor megnyílik az út a lélek békéje, a tiszta szemlélődés, a megvilágosodás felé.

Alig fogott hozzá a nyilvános tanításhoz, máris követők sokasága gyűlt köréje; tanításának híre, személyének népszerűsége gyorsan meghódította India északi vidékeit. Ez a siker azonban semmit sem változtatott Buddha életmódján: egészen 80 éves koráig adományokból, koldulásból élő vándortanítóként járta a falvakat és városokat. Tanítása ekkor már hallgatósága két csoportját igyekezett külön-külön megszólítani. A világi életben maradó híveit mértékletességre, erkölcsös és szenvedélymentes életre, a meditáció gyakorlására intette. Öt törvényt szabott a számukra: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne törj házasságot, ne fogyassz részegítő italokat. Tanítványainak, követőinek másik, szűkebb csoportja volt a szangha, a rend. Tagjai szerzetesi életet vállaltak, teljes szegénységet és szüzességet fogadtak és felhagytak világi tevékenységükkel. Számukra a meditáció, a létvágy kioltásának szellemi feladata jelentette a fő feladatot, hogy követni legyenek képesek a Buddha szellemi útját. Már ebben a korai időben kialakult az a gyakorlat is, hogy világiak egy időre csatlakoztak a szerzetesekhez, vállalva azok szigorú életmódját. Amint azonban megtisztultak bűneiktől, visszatértek a világi életbe, igyekezve megőrizni azt a tisztaságot és mértékletességet, amelynek állapotába már eljutottak. Maga Buddha tisztában volt azzal, hogy az általa kínált tökéletesség, az általa követelt radikális és teljes lemondás nem érhető el mindenki számára: a buddhizmus szellemi útját mindenki járhatja, az úton végigmenni azonban csak kevesek számára adatott meg. Aki csupán elindul ezen az úton, az nem szabadul meg végérvényesen a boldogtalanságtól, a meddő vágyaktól és a szakadatlan ujjászületések nyűgétől, ám elkövetkező megtestesülései egyre kedvezőbbek lehetnek, míg valamelyik életében egyszer talán eljuthat az életvágy és vele a lét kioltásának üdvözült állapotába, a nirvánába, azaz maga is buddhává, megvilágosodottá lehet.

A buddhizmus hívei között már az első évektől kezdve megtaláljuk a korabeli Észak-India társadalmának szinte minden rétegét. Amit a Mester tanított, az mindenki számára szólt, kirekesztve a rang, a vagyon miatti megkülönböztetést és elutasította az emberek varnák, kasztok szerinti értékelését is. Uralkodók álltak mozgalma és tanítása mellé, mint Bimbiszára, Magadha királya; hívei között egyszerű emberek és gazdag kereskedők, papok és harcosok is akadtak, de a szangha követői között volt tehénpásztor, utcaseprő, egykori rabló és kurtizán is. A hagyományos vallási világgal való éles szembefordulása ellenére bráhmanák is követték, sőt legbizalmasabb és legbuzgóbb tanítványai a papi rendből kerültek ki. A tevékeny tanító munkába és szigorú aszkézisbe merült Buddhát nyolcvan esztendős korában, Kr. e. 480 táján érte a halál; körülötte ekkor már megszervezett vallási mozgalom tevékenykedett, tanítása azonban az eleven szó, és nem az írott betű formájában élt. Miután meditációi során elérte a megvilágosodott állapotot és testétől elváló lelke a nirvanába tért, tanítványai elhamvasztották, maradványait pedig távoli vidékekre küldték szét, ahol ereklyéi fölé sztúpákat, emlékhelyeket építettek. A Buddha halálát, semmibe térését a jámbor hagyomány szerint rendkívüli események, jelek kísérték: földrengés támadt, megdördült a felhőtlen égbolt, halotti máglyája tüzét pedig az égből aláereszkedő vízsugár oltotta ki.

Buddha hosszú élete során - a városoktól távol, szent ligetekben tanított, nyilvános működését pedig gyakorta megszakította a meditáció magányának kedvéért. Soha semmit nem írt le abból, amit hirdetett: szavait környezete emlékezetében őrizte és szájról szájra adta tovább. Halála után azonban, az első szerzetestársak buzgóságának köszönhetően már megszülettek azok az első írások, amelyek a Mester 'valódi', 'hiteles' tanítása lejegyzésének igényével léptek fel és amelyek anyagából a buddhizmus későbbi kánoni irodalma, szent könyveinek gyűjteménye összeállt. A hagyomány megőrzésének munkája során maga a buddhista mozgalom már igen korán irányzatokra, iskolákra bomlott, amelyek eltérő hagyományokat ápoltak és más-más életmódot kínáltak követőik számára; a mozgalom egységét az első századokban a szangha nagy tanácskozásai, 'zsinatai' ápolták. A legősibb, bár végleges rögzítésre csak négy évszázad elteltével került hagyományt a théraváda iskola páli nyelvű kánona őrizte, amelyet sokan méig is hitelesnek - vagy alapjaiban hitelesnek - tekintenek, bár szinte bizonyos, hogy még ezek a művek sem magának Buddhának a szavait örökítették meg. Viszont a későbbi buddhista irodalomban Buddha tanításaként visszatérő alapvető tételek sora valamilyen értelemben biztosan magától a Mestertől való, függetlenül attól, hogy nem szó szerinti rögzítése mindannak, amit valóban mondott követőinek. Ebben az értelemben a buddhizmus kánoni irodalma nem forrása Buddha szavainak, hanem későbbi rekonstrukciója annak a gondolkodásnak, amely magának a vallásalapítónak és a követők első nemzedékeinek véleménye, hite volt.

A Buddhizmus intellektuális kiindulópontja

A Buddha erősen filozófikus szellemű, az utókor és a modern vallástudomány által nem egyszer ateizmusként jellemzett felfogásának világosan felismerhető kiindulópontja a világ minden jelenségének átmenetisége. Szerinte minden, az anyagi és a szellemi valóság, az emberi egyén külső és belső világa is egyszerű elemekből áll, amelyek szigorú törvényszerűségek között mozognak, egyesülnek vagy szétválnak. Az ezekben az összetevőkben rejlő belső törvényszerűségek forrása a dharma, a világtörvény, amely a kozmosz célszerű rendjét, a benne uralkodó anyagi és erkölcsi rendet is megszabja. Ezért maguk az egyszerű elemek is 'dharmák', tovább nem osztható, önálló minőségek. Ilyen a föld, a víz vagy a tűz, de dharma a szín, a hang, a gondolkodás, a vágy, az akarat, a betegség, a szépség, a gazdagság vagy a halál is. Ezek az elemi szubsztanciák, a világ építőkövei tehát minőségek, anyagok, folyamatok, viszonyok, állapotok és képességek egyaránt lehetnek: közös tulajdonságuk, hogy belőlük valamilyen aktív hatás indulhat ki.A dharmákban különös hatóerő működik: keletkeznek, változnak, mozognak és megsemmisülnek, hogy újabb dharmáknak adják át a helyet. Minden létezés a dharmák időleges konstellációjából fakadó élet, szakadatlan mozgás és változás. Az istenek vagy a lélek sem valamilyen szilárd állandóság: ennyiben az isteni lét és a lélek szakadatlan vándorlásának, sokszori megtestesülésének ősi elvét össze kell kapcsolnunk a lélek szakadatlan változásának, formálódásának dinamizmusával.

Az egymást követően két vagy több különböző testben megvalósuló lélek sem mechanikusan azonos önmagával, amennyiben pedig igen, akkor csak a benne megőrződő és munkáló akarat, hajlam és vágy révén. Ami így szakadatlanul létrejön, az élet, az állandó szenvedés, amely a mulandóság végzetének van alávetve. Ennek a 'végtelen végességnek' a megszüntetéséhez magát az életet, a szakadatlan ujbóli megtestesülések sorozatát kell megszakítani, ez pedig csak a szenvedélyek, a vágyak és törekvések, végső soron az életvágy kioltásával érhető el. Ha egy lény -létformái, megtestesülései sorában - egyre inkább megszabadul ettől a tehertől és eljut a szenvedélymentesség tökéletes állapotára, akkor végéhez közeledik a lét világában megtett terhes vándorlása és eljön a nemlét nyugalma. Ha valaki el képes jutni ebbe az állapotba, akkor még életében belép a megvilágosodottak, a szentek, a léttől szabadulók sorába, végső és végérvényes halálával pedig a semmibe, a nyugalomba, a nirvanába lép. Eddig a pontig tekintve Buddha 'dinamikus, spirituális atomizmust' hirdető tanítása látszólag pesszimista, hiszen a megváltás lehetőségét a nem-lét világába helyezi. Ám merőben más a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy az ő értelmezésében a létezés eleve a szenvedéssel, az ismétlődéssel, pusztulással és ujjászületéssel megterhelt negatív fogalom, vele szemben pedig a nemlét az örök boldogság stabilitása: a nemlét a valódi létezés, mint kiteljesedett nyugalmi állapot, a dharma végső rendjébe és harmóniájába való beleolvadás aktusa.

A Buddha tanítása szerint tehát a legalapvetőbb valóság, amelyre a meditációnak, a külsőségektől elvonatkoztató megértésnek irányulnia kell, a dharma fogalma. Ez elsősorban magát az egyetlen, végső, osztatlan, nyugalomban lévő valóságot jelenti, amelynek befogadására és elérésére törekedni kell. Egy másik jelentésben a dharma maga a tan, a törvény, amely az ide elvezető, aszkézissel, lemondással, a világ változandóságától való elfordulással jellemezhető utat jelöli ki. Harmadikként a dharma a világról való lemondás technikája, mint erény: egy olyan életelv és életvezetési modell, amelyet tanítványai és követői számára a Mester a nirvanába való eljutás ösvényeként ajánl. A dharma mindezen jelentéseit birtokba venni akaró emberi magatartás maga a buddhizmus, mint mindennapi hit és életgyakorlat: a lelki összpontosítás hagyományos ind technikái épülnek általa olyan rendszerré, amely végül elvezet - a szenvedély- és akaratmentes élet állomásain át - a létakarás kioltásához, amely az igazi önmegvalósulás alapja. Az aszkézis gyakorlásában, a meditáció mélységének meghatározásában ugyanakkor már a tanítványok első nemzedékei életében sem volt egyetértés Buddha követői között. A 'vének', az első aszkéták csoportja szó szerinti és maradéktalan Buddha-követést kívánt, a többiek viszont ennél engedékenyebb elveket vallottak. Bonyolította a helyzetet, hogy a Mester halálakor közösségének vezetésére nem jelölt ki örököst vagy örökösöket: az értelmezési viták így hamar elmérgesedtek és iskolák, irányzatok kialakulásához, a buddhizmus igen eltérő 'szigorúságú' fajtáinak kiformálódásához vezettek el. A legendás hagyomány három nagy, korai 'zsinatról' tud, amelyek a szétválást és az elkülönülést véglegessé tették. Már ekkor elvált egymástól Buddha hitének hinajána (théravada) és mahajána értelmezése: a két mozgalom hívei a korai buddhizmus ortodox és neológ csoportjaként már külön-külön fogalmazták meg tanaikat, fegyelmi és rituális elveiket, sőt azt a tanító hagyományt is egymástól eltérően rögzítették, amely Buddha tanítását közvetítette a továbbiakban számukra.

A Buddhizmus tanítása

Annak ellenére, hogy a Mester tanításának hagyománya a közös kiindulópont, a buddhizmus irányzatai az elmúlt évezredek során meglehetősen távol kerültek egymástól: a számtalan, időről időre felbukkanó irányzaot és iskolát nem is számítva a hinajána ('Kis szekér'), a mahajána ('Nagy szekér') és a később kiformálódó lámaizmus ('gyémánt szekér') az idők során teljesen önálló utat járt be és a buddhizmus három, alapjaiban közös, tanrendszerében és szertartásában azonban eltérő változatát hozta létre.

Buddha eredeti, intellektuálisan exkluzív, erősen aszketikus természetű tanításához a hinajána (théraváda) irányzat áll a legközelebb. Ennek kanonikus iratgyűjteménye a páli nyelven íródott és számos fordításban is fennmaradt tipitaká ('hármas kosár'), amely Buddha szájhagyományban megőrzött, majd a Kr. e. 1. sz.-ban Ceylon szigetén írásba foglalt tanításának gyűjteménye. Anyagában, amelyet a buddhizmus 'szent könyvének' tekintenek, a 'fegyelem kosara' a szanghá, a szerzetesi lét szabályait tárgyalja. A 'tanbeszédek kosara' a Megvilágosodott tanító és költői beszédeinek gyűjteménye, a 'metafizika kosara' pedig dogmatikai és bölcseleti kérdések taglalása, szigorúan tudományos, értekező stílusban. Az ezekből a forrásokból kibontakozó tanítás szerint a világ térben és időben örök; egymás mellett és egymás után létező világrendszerek sokasága alkotja, amelyek az érzékiségek, az alakok és az alaknélküliségek régióiból állnak. A legalsó régió maga a durva anyag: itt van a hideg és a forró pokol, felette pedig a földtányér a tengerekkel áés a szárazföldekkel. Az anyag világa az állatokat, az embereket, a szellemeket, az égitesteket és az alacsonyabbrendű isteneket jelenti. Az alakok régiója azoknak a magasabbrendű isteneknek az otthona, akik mentesek ugyan az érzéki vágyaktól, testük azonban finom anyagból van. Az alaknélküliség régiójában anyagtalan, testetlen istenek élnek, akik a tér végtelenségébe, önmagukba, a semmiféleség nyugalmas egyformaságába merülve élik világkorszakokat átível életüket. A felső régió mentes az örök ismétlődés és körforgás kényszerétől: ez a Bahmá feletti világ, amelynek elérésére Buddha törekszik. Az érzékiség régiójába tartozó világok szakadatlan keletkezésben és pusztulásban vannak. Egy-egy ilyen világ megsemmisülése erkölcsi romlással veszi kezdetét: az emberek alantas vágyaknak engednek, az istenek civakodnak, az állatok felfalják egymást; az élet egyre rövidebb lesz, majd pusztító háború következik. Minden ilyen depresszió után átmeneti felemelkedés, virágzás következik, majd újabb hanyatlás, mindez pedig húsz alkalommal ismétlődik. A ciklus vége kozmikus összeomlással zárul, utána pedig minden kezdődik elölről. A buddhák - akik sorában a Mester csak egy - mindíg a hanyatló korokban lépnek fel, kivezető utat kínálva a szakadatlan ismétlődések végzetes körforgásából.

A létezők, így az eleven dolgok is dharmákból állnak. Az ember a testiségtől az öntudatig ötféle ilyen dharmából, lételvből van felépítve. Az embert alkotó dharmák bonyolult oksági kapcsolatán és kölcsönhatásán múlik, hogy a lélek mindig újabb és újabb testben él tovább, nem tudva úrrá lenni a szenvedés, a vágy és a halál - illetve azok dharmái - felett. Az egyén számára erkölcsi tökéletesedés és arra épülő intellektuális erőfeszítés, szellemi összpontosítás által adódik lehetősége kilépni a világ ezen szakadatlan ismétlődéséből, örök körforgásából. Az ide vezető tökéletesedésre serkentő parancsok nem az emberrel szemben közönyös istenek utasításai, hanem a dharmák, a világ rendjében benne rejlő természetes erkölcsi elvek, amelyeket a meditáció útján kell és lehet felismerni, cselekedeteinkben pedig az aszkézis és a józan önmérséklet útján lehet követni, annak érdekében, hogy az ember eljusson a lét értelmének felismeréséhez és a lét rabságából való szabaduláshoz, a nirvanához. Ami a gyakorlati moralitást illeti, a hinajána etikája a legfontosabb erénynek a nem-cselekvést, a passzivitást tekinti, hiszen ez a tétlenség a lagalkalmasabb eszköz a kárhozatos szenvedélyek és vágyak kiküszöbölésére, a lét-közöny gyakorlására, a lélek önmagába fordulására. A vallási kultusz irányítása a legrégebbi időktől fogva a szerzetesek kezében volt, akik a közösség átlagánál nagyobb mértékben és szigorúbban vállalták a mértékletességet, az egszerűséget, a világ dolgairól való lemondást. Ők adtak példát és útmutatást a többi ember számára, különösen az imában és a meditációban, a közösség viszont adományokkal gondoskodott a szerzetesek életfenntartásáról. A buddhista szerzetes azóta is az ima, az elmélkedés, a tanítás és az adománygyűjtés között osztja meg életét; komoly megbecsülésnek örvend, szellemi irányítója a buddhista közösségnek, élete pedig minta az egyszerű hívő számára a tökéletesség elérése tárgyában.

Az első időben a buddhista kultusz meglehetősen szegényes, egyszerű volt; a világtól való elvonuláson túl az emléktemplomokban és otthon elhelyezett ereklyék előtti tiszteletadásra korlátozódott. Később vált szokássá Buddha és a biddhák, bódhiszattvák szobrainak felállítása, a nekik jelképesen felajánlott áldozatok bemutatása. Ez az ajándék nem a nirvaná semmijébe enyészett buddháknak szól, hanem arra való, hogy a hívő a szertartás és a vele járó lelki összpontosítás által lélekben megtisztuljon, figyelmét a tanításra és az elmélkedésre összpontosítsa. Ám ez a jelképes, a vallási élet természetes rituális igényeit alig kielégítő kultusz az idők során kevésnek bizonyult: istenek, démonok hitével, a népi 'liturgia' elemeivel kapcsolódott össze. Kialakult egy olyan gyakorlat, amelyben Buddha vallásfilozófiája és etikája a vallási élet szokványos külsőségeit öltötte magára: az adomány és a tisztelet célt talált és értelmet remélt, isteneket és szenteket teremtett a maga számára. Ez a gyakorlat magának Buddhának a tanításától idegen ugyan, de már a hinajána szigorú irányzatában is megtörtént az, hogy a Megvilágosodottak kezdték 'kozmikus istenként ' tisztelni, a mahajána és a néphit pedig rövidesen már Buddha 'szikár' hitét gazdag mitológiai és istenvilággal, a jámborság jeleinek sokaságával társította. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszott, hogy Buddha követői között, akik az idők során egyre többen lettek, voltak olyanok, akikaz eredeti tanítás morális szigorúságát és arisztokratikus, magas intellektuális és spirituális igényszintjét igyekeztek összhangba hozni az átlagember vallási elvárásaival. Az ő nézetük nyert végül formát a buddhizmus mahajána irányzatában. A mahajána elismeri a szent iratok hinajána által megszabott kánonát, ezt azonban saját hagyománnyal, a szútrák (tankönyvek) ránk csak tibeti és kínai változatban maradt magyarázó anyagával pótolja ki. Ennek a kezdettől népszerűségre törekvő irányzatnak az értelmezésében nem a Buddha elérhetetlen tökéletessége és az 'arhatok', a szentek már-már emberfeletti kiválósága a mértékadó, hanem az öntökéletesítés 'praktikus' útja, amely minden hívű számára elérhető és követhető. A mahajána sajátos létbölcseleti rendszert is kidolgozott. Felfogása szerint a valóság elemekből: földből, vízből, tűzből, levegőből, éterből és tudatból, az azoknak megfelelő dharmákból áll és lényegét tekintve a kozmikus főistenné magasztosult Mindenség-Buddha megjelenési formája. Éppen ebből következően és a hinajána értelmezésével ellentétben a világ dolgai ebben a felfogásban nem pusztán lényegtelenek, mulandóak és szenvedéssel teltek, hanem a panteista módon felfogott Buddha-istentől vannak áthatva. De a Mindenség-Buddha nem teremtő, büntető, gondviselő isten, hanem a megváltás ígérete; a tudatlanság és a szenvedélyesség következtében azonban az emberek képtelenek ezt belátni. A világ üdvözítő, jó rendjének birtoklásához tehát nem a nirvanára, a világból való radikális kilépésre van szüksége az embereknek, hanem a valóság lényegének belátására, felismerésére, szellemi-erkölcsi átalakulásra és megújulásra.

A hinajána tanítása szerint az igazi cél az egyén öntökéletesítése, a passzivitás, a világ dolgairól, az emberi közösség örömeiről való lemondás. Kevesen vannak tehát, akik erre képesek és buddhává, megvilágosodottá válhatnak, olyanokká, akiknek aszkézise, léte és nirvanába távozása nem pusztán önmagáért, hanem másokért is van. A mahajána ezzel szemben úgy véli, hogy a buddhák, a buddhává létre képes emberek száma végtelenül sok és minden hívő feladata, hogy ne csak maga törekedjen a megvilágosodottságra, de másokat is segítsen ezen az úton. A mindenság-Buddha isteni tökéletessége mellett kialakul az 'úton lévő Buddhák' fogalma: ők azok, akiket a mahajána terminológia 'bodhiszattva' néven nevez. Akik célként tűzik ki a tökéletesség elérését, bodhiszattva-fogadalmat tesznek: ennek lényeges eleme annak a készségnek a kinyilvánítása, hogy a fogadalmas - saját meditatív önépítése mellett - minden lénynek segít, mindig másokért tevékenykedik. Az ilyen magatartás elvi alapja a saját és a másik én közötti határok viszonylagosságának tudata, annak a hite, hogy minden lény kölcsönösen áthatja egymást, összetartoznak, egymásnak - és a Mindenség-Buddhának - a tagjai. Ha valaki a mahajána sajátos ekléziológiája szerint az erények magasabb fokára emelkedve magasabbrendű világban vagy magasabbrendű helyzetben születik ujjá, ott is szabadítóként és közbenjáróként tevékenykedik a többiek érdekében. Amig a hinajána nirvanája a lét kialvásának semmilye, addig itt a bodhiszattva-lét aktív, dinamikus, hiszen tartalma a másokkal szemben gyakorolt jótétemény. A mahajána követője tehát arra törekszik, hogy maga is bodhiszattvává, végső soron buddhává legyen, ám miközben halad előre a tudás és az erény útján, de még nem jut el a kellő tökéletesség állapotáig, tiszteli azokat, akik előtte már - amolyan 'szentekként' - megtették ezt az utat és akiknek a segítő támogatására ő maga is számíthat.

A mahajána gazdag istenvilágot és mitológiát is teremtett. Tanítása szerint egy-egy világérában is számtalan buddha és bodhiszattva van, akik földi jelenlétükkel ajándékozzák meg a világot. Közülük a két legnagyszerűbb 'isteni' inkarnáció Amitábha-Buddha és Vairócsana-Buddha. Amitábha a kozmosz nyugati részének paradicsomkertjében él és a megváltáshoz segíti hozzá az őt esdőket, az útmutatásért hozzá fordulókat. A nirvaná felé vezető út nem a lemondás és az aszkézis, a meddő bölcsesség útja, hanem a belé vetett hit, az iránta való bizalom és az általa való ismeret. Ennek a gondolatnak a jegyében Amitábha a népies szemléletben legfőbb Budhává, végtelenül üdvözíteni képes főistenné vált, akinek alakját gazdag kultusz és rituális rendszer veszi körbe. Kelet-Ázsiában Vairócsaná-Buddha alakja vált hasonlóvá, akit a jelenségek sokaságában megmutatkozó Mindenség-Buddha inkarnációjának tekintenek. E két kiemelkedő alakon túl számtalan más buddha is létezik, akiket gyakran azonosítottak a buddhizmust befogadó vallások és kultúrák hagyományos istenalakjaival. Vannak meditáció- vagy ember-buddhák vagy olyanok, akik az elemek, az évszakok vagy egyes lelki képességek patrónusai. A buddháknak és a megdicsőült, célba érkezett bodhiszattváknak már-már panteonszerű sokasága természetessé tette, hogy a mahajána buddhizmus döntően kultikus irányba fejlődött. Az elvont vallásbölcselet, az aszketika és az etika mellett a segítő, megváltást hozó buddhákhoz intézett fohászok a szómágia varázsformuláivá sokasodtak. A buddhák, bodhiszattvák, a kíséretükhöz tartozó szellemlények, a néphitben megsokasodó istenek kultusza gazdag templomi szertartásokat hozott. A szentélyek megteltek az égi lények képeivel, szobraival, ereklyéivel, akik számára mindennapossá lettek az áldozatfelajánlások és körmenetek. Ahol a mahajána buddhizmus gyökeret vert, a helyi istenvilág szinkretisztikus módon beépült az új vallási világképbe és kultuszba; fő alakjait gyakran valamely buddha-inkarnációval vagy aspektussal azonosították, vagy 'kis istenekként', démonokként tartották számon. Az így kialakult gazdag vallási élet megnövelte a szerzetesség, a papság fontosságát: a buddhizmus, mint sajátos "egyház" komoly társadalmi befolyáshoz, hatalomhoz, tekintélyhez és vagyonhoz jutott ezen a módon. Bizonyos vidékeken polgárjogot nyert a ritusformákat önértékűnek tekintő tantrizmus, a varázslás is, amely Ceylonban és Dél-Kelet Ázsiában a hinajána irányzattal él együtt. A mahajána szélsőségesen ritualista változata a lámaizmus, a 'gyémánt szekér', amely Tibet, Mongólia vidékén talált otthont, sőt Tibetben egy szakrális alapon megszervezett ország államvallásává lett.

A Buddhizmus terjedése és történelmi sorsa

A kezdeti missziós sikerek után az Észak-Indiát egyesítő Maurija dinasztia uralkodója, Asóka tett különösen sokat a buddhizmus terjesztése érdekében. Ekkor tért Buddha hitére Ceylon és megindult a missziós munka Dél-Kelet Ázsia, Kína és Belső-Ázsia irányába is. Asóka sokat tett a buddhizmus szervezeti megerősítése érdekében is: szabályozta a szerzetesség belső életét, tiltotta a hitvitákat, igyekezett megőrizni Buddha követőinek hitegységét. A bráhmanizmus halála után meginduló ellentámadása viszont azzal a következménnyel járt, hogy a Megvilágosodott követői rövid idő alatt kiszorultak Indiából: csak a peremvidékeken, Nepál hegyei között vagy Ceylon szigetén maradtak fenn, a buddhizmus súlypontja viszont a Hindosztán félsziget területén kívüli régiókba helyeződött át.

Időszámításunk kezdete körül az indonéz szigetvilágtól Kelet-Turkesztánig egyre erősödött a buddhizmus szellemi jelenléte, a dinamikus terjedés 'ára' pedig a népszerű mahajána irányzat kiformálódása volt. Míg Indiában éppen a populáris ritualizmus tette védtelenné a mahajána irányzatot a megújuló hinduizmussal szemben, itteni történetére pedig végül az iszlám hódítás tett pontot, addig más régiókban ez és a szinkretisztikus nyitottság biztosította a mozgalom sikerét. A mahajána már időszámításunk kezdetén megjelent a Himalája északi oldalán: a kínai misszió ekkor még csak átmeneti eredményeket hozott, a Kr. u. 5. században azonban Buddha hite diadalmaskodott Tibetben, gyors terjedésnek indult Kínában. Ennek a folyamatnak fontos állomása volt a teljes buddhista hagyomány anyagának tibeti, majd kínai nyelvre történő átültetése: a további keleti irányú misszió már erre a fordításirodalomra támaszkodott. A rákövetkező évszázadban kezdődött a buddhizmus története Japánban, ahol - csakúgy, mint Kínában - rövidesen szinkretizmusba került a hagyományos helyi kultuszokkal és maga is átformálódott. Időközben a hinajána központja Ceylon szigetére tevődött át (ahol, Kandyban Buddha legértékesebb ereklyéit máig is őrzik), a mozgalom théravadá változata pedig folyamatos missziói révén Burma, Thaiföld, Indokína vezető vallási mozgalmává lett. Az ókor vége után ismét nagy megpróbáltatások korszaka következett: Kínában, Koreában időről időre vallásüldözések lángoltak fel, Tibet és Mongólia (vagy éppen a dél-szibériai burjátok) buddhizmusa pedig a maga sajátos lámaizmusával a világtól elzárt önálló fejlődés útjára lépett. Komoly veszteségeket hozott az iszlám megjelenése is: a mai Indonézia buddhista kultúrája ezt nem élte túl, magában Indiában és a Közép-Keleten pedig a további terjeszkedés lehetőségei végleg elenyésztek. Kínában erre az időre tehető a helyi buddhista kultúra összeolvadása a kínai univerzalizmus eszméivel, Japánban pedig a sintoizmus viszonylatában bontakozott ki hasonló folyamat.

A buddhizmus, mint világvallás történelmi sorsában nagyobb változásokat már csak a 20. század hozott. A Szovjetúnióban, Mongóliában, majd Kínában kibontakozó kommunista uralom felszámolta vagy működésében erősen korlátozta a buddhista közösségeket. Tibet Kína általi 1950-es bekebelezése a dalai lámák és a tibeti buddhizmus politikai és szellemi befolyását törte meg, az 1960-as évektől pedig Buddha követői üldözött, ellenzéki mozgalommá lettek Vietnam, Laosz, Kambodzsa területén is. Korunkra ezen országok zömében a buddhista hit és kultúra visszanyerte ugyan szabadságát, az elszenvedett csapásokat azonban még alig sikerült kiheverni. A buddhizmus nemzeti-vallási reneszánsza bontakozott ki viszont Thaiföldön; Burmában a diktatórikus kormányzat lépései, Sri Lankán a szingaléz-tamil, azaz buddhista-hindu ellentétek tették göröngyössé az utóbbi évtizedek fejlődését. Az utóbbi idők ujdonsága viszont, hogy a buddhizmus eszméi és missziós mozgalmai utat találtak Amerika és Nyugat-Európa felé is, ahol a keleti meditációs technikák, a belső öntökéletesítés törekvései és a békés, erőszakmentes emberi magatartás buddhista eszméi bizonyultak különösen vonzónak. A lényegéből fakadóan egységes szervezettel nem rendelkező buddhista világközösség a II. világháború utáni évektől egyik fő szorgalmazója lett a világ vallásai közötti békés együttműködésnek és közeledésnek. Korunkban ezt a szerepvállalást főként a dalai láma nemzet- és vallásközi tevékenysége szimbolizálja, de ettől függetlenül is a Kelet és a Nyugat közötti vallási és kultúrális kiengesztelődés erői között a buddhista közösségek előkelő helyet foglalnak el. A nyilt üldözéseket leszámítva viszont a vallásnak a nyugati világban korunkban tapasztalható válsága a buddhista világközösségre alig hatott: maga a hit is megmaradt a konzervatív hagyományőrzés álláspontján és a modernizálódó társadalom számára is értékként tudta kínálni etikája, az emberi kapcsolatokról vallott felfogása egyes elemeit, amelyek összhangba hozhatónak bizonyultak a modern civilizáció követelményeivel.

"Sokkal fontosabb, hogy életed értékes legyen, mint sikeres"

/ Sayadaw U Pandita /

"Dicsősége egyre nő annak,

aki fáradhatatlanul törekszik,

aki az Erény útját éli, akinek tettei tiszták,

aki a nyughatatlan emlékhálót lecsendesíti,

s önmaga felett uralmat szerez."

/ Dhammapada 24 /

"Akinek elméjét nem gyengíti érzékiség,

akinek elméjét nem zavarja meg a világ,

aki nem gondol többé jutalomra vagy büntetésre,

'aki ébren van', annak nincs mitől félnie"

/ Dhammapada 39 /

A Buddhizmus a nyugati énközpontú, az én szerepét hangsúlyozó szemlélettel szemben tagadja az én létét. A múlt-jelen-jövő folyamatában átélt azonos én elképzelését csak a tudatlanság termékének tartja. Olyan illúzió ez, amely az állandónak tűnő személyiség túlzott hangsúlyozása révén vezet el az önző, egocentrikus, mohó egyéniséghez, amely önmagát a környezetével ellentétben, az attól való különállásában határozza meg.

A személyes én buddhista szempontból nem más, mint az aktuális testi és tudati folyamatok gyorsan váltakozó konstellációja. Olyan képződmény, mint a lenyűgöző szivárvány, amely önmagában és állandóságában nem létezik, csakis a víz-levegő-fény aktuális egymásra hatásaként. A testi és tudati folyamatok hihetetlen gyorsasággal megjelenő és elillanó működések, amelyek a testi szerveken keresztül jönnek létre külső és belső formák keltette inger hatására, válnak érzetté és kerülnek azonnal egy minősítő helyzetbe. Ennek révén válnak az érzetek kellemes, kellemetlen vagy semleges érzésekké, amitől már csak egy lépés a gondolati koncepció kialakulása révén megjelenő elutasítás vagy éppen szerzési vágy. Ki nem érezte azt a csalódottságot, amit a szertefoszló szivárvány után maradó hiány keltett? Ugyanígy ragaszkodunk az életen át folyamatos én, személyiség képzetéhez.

A buddhizmus négy alapigazsága közül az első annak belátása, hogy minden élőlény léte szenvedéssel teli. Már a megszületésünk előtt kellemetlenségeknek vagyunk kitéve, nem beszélve a megszületés fájdalmáról, melyet az életünk során megjelenő igen változatos testi és lelki kínok követnek egészen a halálunk pillanatáig. Ezt az alapvető szenvedést próbáljuk megszüntetni vagy arról tudomást nem venni számunkra kellemes érzések hajszolásával.

A második alapigazság a szenvedés okainak megértése. A szenvedés alapja egyrészt testünk anyagi felépítésének tökéletlensége, másrészt az az előbbiekben felvázolt folyamat, amely az állandó megszerzésen és elutasításon keresztül egy kielégíthetetlenségen alapuló kiszolgáltatottságot hoz létre. Tág értelemben ily módon akarunk folyamatosan megszerezni, elérni valamit, amit nem mindig lehet, illetve elkerülni valamit, amit elutasítunk, de ami gyakran elkerülhetetlen. Ebben a folyamatos kiszolgáltatott bizonytalanságban védőbástyaként használjuk énünk illúzióját.

A harmadik alapigazság elvezet a szenvedéstől való megszabadulás lehetőségéhez. Ennek módja a tudat magas szintű koncentráltságának elérésében található, amely gátat vet a vágyak és elutasítások keltette haragnak, a mohóságnak és egyéb káros tudatállapotok megjelenésének. A testi és lelki folyamatok keletkező és megszűnő jellegét megtapasztalva érthető, hogy csak egy dolog állandó: a változás. Sem a testi érzetek, sem az érzések és gondolatok nem tartanak örökké. Az összes testi működés közül a gondolatoknak van a legnagyobb ereje. Minden viselkedésnek és mozdulatnak a kiindulópontja a szándék. Még a látszólag automatikus cselekedeteket is ez vezérli. A gondolatok nagymértékben hatnak a szándék létrejöttére. Különösen a múltra és jövőre vonatkozó gondolatok hathatnak károsan a cselekedetre, mert a cselekvő saját gondolatait összetévesztheti a realitással. Így az aktuális helyzetre inadekvát reakció jöhet létre, mivel a cselekvő nem számol azzal, hogy gondolatait is a keletkezés és gyors változás ténye hatja át. A gondolatok is úgy jönnek-mennek, ahogyan az érzelmeink váltakoznak pillanatról pillanatra. Így nem csoda, ha az érzékszerveinken keresztül létrejövő és a tudatunk által megtámogatott koncepciók hatására olyan viselkedést nyújtunk, amely akár a környezetünkre, akár saját magunkra vagy mindkettőre is negatív, káros hatással lehet. Hogyan tudunk ebből a körforgásból kikecmeregni úgy, hogy a mindannyiunk által hőn áhítozott helyzetbe kerüljünk, azaz pozitív szándékunkkal összhangban ne ártsunk magunknak és másoknak, azaz minél biztonságosabbak legyünk?

Erre ad választ a negyedik buddhista alapigazság, amely a szenvedésektől való megszabadulás lehetőségét a magas szintű tudati koncentráltságon alapuló morális cselekedetekben látja. A moralitás ebben az esetben nem csupán az előírt viselkedésforma gondolati úton történő megértését és vakon, reflexszerűen való követését jelenti, hanem egy olyan belátás következménye, amely révén a tudat pillanatról pillanatra képes a szándékokat a cselekvés várható következményeivel összehangolni. Folyamatosan alkalmazkodik az adott pillanathoz, és a helyzetnek megfelelő cselekedetet megmutatja. Ennek a megfelelő vagy etikus viselkedésnek az eléréséhez folyamatos öntisztításra van szükség. Ahogy testünket naponta tisztogatjuk a ránk rakódott szennyeződésektől, ugyanúgy kell beszédünket, cselekedeteinket, életformánkat folyamatosan megtisztítani a megfelelő erőfeszítés, tudatosság és koncentráltság segítségével. Ezen keresztül jutunk el a helyes gondolkodás és megértés képességéig.

2550 évvel ezelőtt Buddhának egyedülálló lehetőségei voltak tanításai átadá-sára. Magasszintű kultúrában élt, s nagyon tehetséges tanítványok vették körül. Miután elérte a megvilágosodást, 45 év állt rendelkezésére ahhoz, hogy megossza a tudat kibontakoztatásának módjait. Ez az oka, hogy tanításai ilyen széles körűek. A Kangyur - Buddha saját szavai - 108 kötetből áll, és 84.000 használható tanítást tartalmaz. Ezek későbbi kommentárja a Tengyur, mely 254 másik vastag könyvből áll. Ez érthetővé teszi Buddha saját életének végső kiértékelését: "Boldogan halhatok meg. Egyetlen tanítást sem tartottam zárt tenyérben. Mindent, ami hasznotokra válhat, már megadtam". Legutolsó kijelentése különbözteti meg tanításait attól, amit mi gyakran vallásnak nevezünk: "Most ne azért higgyetek a szavaimnak, mert mindezt egy buddha mondta, hanem jól vizsgáljátok meg őket. Legyetek önmagatok fénye!" Az ilyen kijelentések mutatják meg, hogy a buddhizmus gyakorlati megközelítés. Igazán a valós életre vonatkozik. Amikor az emberek megkérdezték Buddhát, hogy miért és mit tanított, ezt válaszolta: "Azért tanítok, mert ti és minden lény szeretne boldog lenni, és elkerülni a szenvedést. Azt tanítom, ahogy a dolgok vannak." A tanítások ilyen nagy tömegét nem lehet megérteni csupán azáltal, amit tartal-maznak. Mesteri felépítésük legjobban az ismert hitekkel és világnézetekkel való összehasonlításban nyilvánul meg. Századokon át minden fogalmi kategória túl szűknek bizonyult a buddhizmus gazdagságának kifejezésére. Manapság például a buddhizmust sok ember filozófiának tartja. Ez igaz, de csupán annyiban, hogy a taní-tások teljesen logikusak. A gondolatok következetessége a buddhista gyakorlat ter-mészetes eredménye, és a belső tér akadálytalan megtapasztalásából származik. Ha a tiszta gondolkodás mindenképp központi helyet foglal el a tudat teljes ki-fejlesztésében, akkor a buddhizmus miért nem filozófia? Azért, mert a tanítások megváltoztatják azt, aki kapcsolatba kerül velük. A filozófia a dolgokat a fogalmak és szavak formális szintjén magyarázza, s nem történik sok változás, ha a könyvek ismét visszakerülnek a polcra. Buddha tanításai azonban az ember egészével dolgoz-nak. Állandó átalakuláshoz vezetnek, mert megadják azoknak a külső és belső ese-ményeknek a kulcsát, melyeket mindennap megtapasztalunk. Ha az életben alkal-mazzuk a tanításokat, akkor mély bizalmunk fejlődik ki ügyességük iránt, és fokozatosan azzá válhatunk, amivé akarunk.

Mások a buddhizmusnak ezt, a gyakorlókra tett megváltoztató hatását hangsúlyozzák, és ezért valamiféle pszichológiának tartják. Mit is mondhatnánk erról? E nemes foglalkozás célja nyilvánvaló: minden pszichológiai iskola arra törekszik, hogy az emberek életét jobbá tegye. Céljuk: segíteni mindenkit abban, hogy ne váljon a társadalom terhére, illetve ne legyen túl sok személyes nehézsége azalatt a hatvan-nyolcvan év alatt, amit itt a legtöbben eltöltenek. A buddhizmus azonban akkor kezdődik el, amikor az emberek már stabilak, s erejükből nemcsak önmagukra telik, amikor a teret gazdagnak tapasztalják és nem ijesztőnek. Erről a szintről a bátorság, az öröm, a szeretet fejlődik ki, s kibontakozik a tudat mély gazdagsága. Miközben a tapasztaló, a tapasztalás és a tapasztalt dolog egyre kevésbé különül el, először a megszabadulás, majd a megvilágosodásnak kell bekövetkeznie. Az alany, tárgy és cselekvés egységének növekvő megtapasztalásán keresztül a test, beszéd és tudat tökéletes tulajdonságai és aktivitásai maguktól jelen-nek meg. A pszichológia és a buddhizmus egyaránt megváltoztatja az embereket, utóbbi azonban az egészségesekhez szól, ott kezdődik, ahol az előző éppen befejező-dik. Célja pedig mindig a teljes megvilágosodás - a buddhaállapot -, a koncepciókon túli tökéletesség állapota.

Ugyanakkor néhány ember úgy gondolja, hogy a buddhizmus vallás. Igaz, hogy van gyakorlati haszna ennek a nézetnek, de ez a pont nagyon vitatható. Az biztos, hogy nem egyfajta hit. Már magából a religion (vallás) szóból is alapvető különbség következik. A re latinul annyit jelent újra, a ligare pedig, hogy egyesíteni. Ezért a vallás valami tökéleteshez próbál minket visszavezetni. Ezzel ellentétben a buddhiz-mus semmit nem keres a múltban. Ha már egyszer kiestünk egy paradicsomi állapot-ból, lehet, hogy ismét kiesünk belőle! Ahhoz, hogy az igazság abszolút legyen, min-den időben és helyen jelen kell lennie, és ez megcáfolja az elválasztott "külső" valóság létét. Ha megvizsgáljuk a legtöbb bálványozott istent a világ körül, akkor látjuk, hogy erősen birtoklóak, féltékenyek, vagy Allah esetében kifejezetten bosszúállók. A hétköznapi józan ész szerint jobb, ha nem kerülünk velük kapcsolatba. Nem bölcs dolog olyasvalakit választani istennek, akit még szomszédunknak sem szeretnénk. Buddha azonban csupán a lények megszabadulásáért és megvilágosodásáért dolgozik, ezen kívül nincs más célja. Kollégákat szeretne, nem pedig követőket. Nem terheli józanságunkat és alapvető intelligenciánkat a barbár muzulmánokkal - akik megköveznek embereket vagy levágják kezüket és lábukat -, vallásos halálbüntetés-sel vagy egyházi dogmákkal, amelyeket el kell hinni. Az összes kijelentése logikus, megtapasztalható és fölszabadítja a lényeket. Ahhoz, hogy a buddhizmus hasznunkra váljon, csupán abban kell bíznunk, hogy van egy cél - a megvilágosodás -, amelyet érdemes elérni, van egy odavezető út - a tanítások -, s hogy bízhatunk barátainkban az úton. Ugyanakkor a buddhizmus nem is New Age. Itt különböző szellemi tradíciókat és "könnyű műfajú" tudományokat vegyítenek, hogy kielégítsék azok kívánságát, akik inkább hinni szeretnek, mint kérdezni. Bár megható, hogy a humanizmus ilyen késői hulláma az "engem-nekem" nemzedék fémes, hideg világában eddig még megmaradhatott, azonban az ilyen igazságokban még kevésbé lehet "bízni", mint a paradicsomokban, amelyeket ismét elveszíthetünk. Ami egy bizonyos időben és egy bizonyos helyen jelenik meg, az biztos, hogy feltételekből állt össze. Ezért változni fog, és egyszer el is fog tűnni. S bár a kristályoknak központi szerepe van a New Age-ben, és Buddha tanításai legmagasabb szintjének neve a Gyémánt Út, ez utóbbi nem az előbbinek egy sznob vagy feljavított kiadása.

Mit is tanít akkor Buddha?

Megerősíti az alapvető igazságot, amely mindenhol jelen van és nem teremtett. Elválaszthatatlan a tértől, időtlen, mindent átható, és bizonyos körülmények között saját tudatunkként tapasztalhatjuk meg. Ezt az időtlen állapotot az igazság szintjének vagy Dharmakájának nevezzük, s ettől semmi sem elválasztott. Spontán örömként tapasztalja meg önmagát és aktív együttérzést fejez ki. Az egyetlen kérdés csupán az, hogy mikor ismeri fel önmagát. Sajnos az is egyedülálló, hogy Buddha tanítványai érettségét veszi alapul, s nem látja szükségét annak, hogy büntető vagy ítélkező istennel irányítsa őket. Ehelyett megmutatja, hogy a világ közös álom, amely a lények tárháztudatából származik. Ezen a közös kereten belül, a cselekedeteik által okozott benyomások - melyet "kar-mának" is neveznek - életről-életre megérnek. Különböző testekben, eltérő képessé-gekkel való újraszületést eredményeznek a világ más-más országaiban.

Akkor tulajdonképpen mi is a buddhizmus? Buddha maga adta erre a legjobb leírást. Azalatt az 1500 év alatt, amíg a tanítások léteztek Indiában, ezeket Dharmának hívták, az elmúlt 1000 évben Tibetben pedig Csönek nevezték. Mind-kettő azt jelenti: "ahogy a dolgok vannak". Minden boldogság kulcsa az, ha megért-jük "ahogy a dolgok vannak". Buddha egyaránt tanító, példa, védelmező és barát. Az ő segítségével a lények elkerülhetik a szenvedést, beléphetnek egy állandóan növek-vő gyönyörállapotba, megszabadíthatnak és megvilágosíthatnak másokat is.

Buddha élete

Születése és élete a királyi udvarban

Buddha életének áttekintése tanításait is sokkal közelebb hozza. 2580 évvel ez-előtt egy királyi családban született, valószínűleg európai külsővel. A szövegek szerint magas volt, erős és kék szemű. Szülei királysága a mai Nepál déli határánál helyezkedett el egy város körül, amit Kapilavasztunak hívtak. Az ásatások kiderítették, hogy volt szennyvízelvezető rendszerük és központi fűtésük, ami luxusként hat, ha a közelben levő Lumbini vagy a harmadik világ városainak jelenlegi fejlettségét néz-zük. A fiú határozottan nem szűz anyától származik, anyjának legutolsó lehetősége volt a gyermekszülésre. Kevéssel születése után három jógi ezt mondta szüleinek: "A fiú igazán különleges. Ha nem szembesül a világ szenvedésével, bármivé válhat, amit csak kívántok. Erős királyként meghódítja a szomszéd királyságokat, és minden elvárásotokat beteljesíti. Azonban, ha meglátja a feltételekhez kötött világgal együttjáró szenvedést, lemond helyzetéről, és megvilágosodott szemléletet hoz a világba." Szülei örököst szerettek volna a birodalmukba, és nem költőt, álmodozót vagy filozófust. Ezért úgy döntöttek, hogy nagyon óvatosak lesznek. Körbevették a fiatal herceget minden jóval, amit egy egészséges fiatal ember kedvelhet: gyönyörű nőkkel (az írások szerint ötszázan voltak), sportolási és szórakozási lehetőségekkel, nagyszerű tanítókkal neveltetése végett. Bármit is kívánt, csak rá kellett mutatnia. Tudatalattijában sem voltak olyan zavaró benyomások, amelyek felszínre kerülhettek volna, így 29 éves koráig csak az örömöt ismerte. Ekkor azonban világa a feje tetejére állt.

Csalódás és az igazság keresése

Mivel a jógik jóslata miatt minden kellemetlen dolgot távol tartottak a jövendő Buddha környezetétét, ezért csak életének későbbi szakaszában találkozott a szenve-déssel. Akkor azonhan meggyőző megjelenési formákban. Három egymást követő napon látott egy beteg, egy öreg és egy halott embert. Az a felismerése, hogy ezek az állapotok részei minden életnek, a legmélyebb szintekig megrázta őt, s miután visz-szament palotájába, nagyon rossz éjszakája volt. Akárhol is kereste, sehol sem talált olyat, amire ő és barátai igazán támaszkodhattak volna. Hírnév, élvezet és vagyon mind eltűnik. Nézhetett kifelé vagy befelé: minden mulandó volt. Igazán és valójában semmi sem létezett. Következő reggel elhaladt egy jógi mellett, aki a meditáció mély állapotában időzött, és tudatuk találkozott. A jövőbeli Buddha egy pillanat alatt felismerte, hogy igaz menedékre talált. Ez az ember valami igazi és időtlen dolgot tapasztalt. Nem-csak a belül felmerülő gondolatoknak és érzelmeknek, a különféle külső feltételeknek és világoknak, hanem magának a tapasztalónak is tudatában volt. Az ő tudatállapota ébresztette rá a herceget mindenki valós állapotára, a mindent tudó és mindent lehe-tővé tévő térre, annak ragyogó tisztaságára, mely külső és belső megnyilvánulási formákként játékosan fejezi ki a tudat gazdagságát, és időtlen szeretetére, ami semmit sem akadályoz. Ez volt az! A herceg egy pillanat alatt rájött, hogy az abszolút igaz-ság, amit keresett, nem más, mint maga a tudat. Ebben az időben nem voltak spirituá-lis turbó feltöltők vagy gyors sávok, mint például a Mahamudra vagy Maha Ati, a Csag Csen vagy a Dzog Csen. Ezeket a leghatékonyabb módszereket Buddha csak megvilágosodása után tudta megmutatni. Az ő idejében senki sem rendelkezett olyan látásmóddal, mellyel az élet minden aspektusát - mint a fogmosás, szeretkezés, gon-dolkodás, alvás vagy evés - az ösvénnyé lehetett volna változtatni, és saját tudatunk felismerésére használni. Mivel a pillanatnyi tapasztalás nagy tigrisének meglovagolá-sa ekkor még nem volt lehetséges, így a herceg csak a világról való lemondás sokkal lassúbb ösvényét választhatta. A napi zavaró benyomások mértékét csökkentenie kellett. A magánélet legélvezetesebb formáját elvágva eltűnt Észak-India hegyeiben és erdőségeiben.

Mivel minden dolognál jobban akarta a tudat természetének felismerését, nem volt ideje kényelmes keresgélésre. Hat nagyon nehéz év következett. Amíg a fiatal herceg Észak-India erdeiben és tisztásain tartózkodott, a tökéletesség szintjére vitte még a legszélsőségesebb gyakorlatokat is, melyeket kapott. S mivel motivációja néha túltett ítélőképességén, egyszer majdnem halálra koplalta magát. Korának legnagy-szerűbb tanítóitól tanult, és az összes, a mai napig is ismert filozófiai iskola gyakorla-tait elvégezte. Bár gyorsan felülmúlta tanítóit, ennek ellenére egyik alkalommal sem találta magát közelebb céljához. Bármennyire is jól irányították a tudatban lejátszódó eseményeket, egyikőjük sem ismerte magát a tudatot. A kijárt ösvények végén nem volt semmi állandó, amire bizalmát építhette volna.

Körülmények a 2500 évvel ezelőtti Észak-Indiában, és a világ napjainkban

Buddha idejében szokatlan szellemi nyitottság gazdagította Indiát, mely a régi Görögországhoz, a reneszánszhoz vagy a mi "hatvanas éveinkhez" hasonlított. Bár a legutóbbi hullám nagyon sok áldozatot követelt a kábítószereknek köszönhetően, nemes és nagyon fontos volt a materializmussal és a hatalommal szembeszállni. A hatvanas évek emberei idealisták voltak, de törekedtek - bár gyakran szűklátókörűen - minden lény boldogságára. Több szinten is egyetértve bíztak a lények alapvető jó-ságában és elkerülték a sznobbá válást. Valószínűleg a születésszabályozás lehetősé-gének hiánya miatt a Buddhát körülvevő atmoszféra a mainál sokkal prűdebbnek látszott, ami azonban tanítványai többségének tudati tisztaságát illeti, biztosan öröm volt tanítani őket. A materializmus, a nihiliznms, az idealizmus, a transzcendentalizmus, az egzisztencializmus filozófiái ekkor már mind ismertek vol-tak, és ebben az időben az indiaiak elvárták a szellemi irányzatoktól, hogy pozitívan hassanak életükre. Nem túl gyakori a Nyugat kulturális történelmében, hogy egy filozófiai gyakor-lat áthassa a létezés minden aspektusát. Ahol azonban ez megtörtént, és az emberek megengedték a hatalmi felépítménynek, hogy ezt terjessze, az eredmény a boszor-kányégetés, a kommunizmus, a nácizmus vagy a politikai kifogástalanság lett. Azonban egy nem dualista tanítás, mint például a buddhizmus, lényegében ártalmat-lan. Ahol döntően ilyen a látásmód, ott a szabadság nincs veszélyben. A különböző lények különböző módú tanítása szabad lehetőséget biztosít, elkerüli a társadalmi nyomást, és sohasem motivál a félelmen keresztül. Ahol a buddhizmus megjelent, ott nemcsak a spirituális erők kihasználása ellen volt ilyen biztosíték, hanem a tanításo-kat is mélyrehatóan ellenőrizték. A bemutatott látásmód kemény, kritikus viták tár-gya volt. Túl kellett lépnie a személyes kívánságokon, és egy állandó igazságra kel-lett rámutatnia. Ha a látásmód nem volt megfelelő - nem voltak meghatározott mód-szerek a gyakorlásra, és a cél sem volt ellenőrizhető -, nem is jutott tovább. A tanítók is nagyon vigyáztak arra, hogy ne csak félig kész felismerésekkel álljanak elő. A spi-rituális becsületesség megkívánta, hogy aki egyszer veszített a gyakori filozófiai viták során, automatikusan a nyertes tanítványává váljon.